2020 margójára - Így láttuk mi

Decemberben egy felhívást tettünk közzé az Embermód olvasói felé: küldjetek képeket, szövegeket, mutassátok meg, hogyan éltétek meg ezt a furcsa 2020-as évet. Nevetős-sírósan, sok közös ponttal, mégis sokféleképpen láttuk az esztendőt. Ezzel a körképpel kívánunk mindenkinek szép, boldog 2021-et! Köszönjük a közreműködésetek!

Berkesi Ágota

Ludak

Amikor keresgéltem, hogy mit küldjek nektek, akkor találtam rá "újra" erre a képre. És annyira érdekes dolog ez a képalkotás. Teljesen más üzenete volt ennek a fotónak most, mint amikor elkészítettem. Az életben még soha annyi káosz, és munka nem talált meg, mint amit 2020 adott. Minden évben, január elsején fotózni megyek. Legalábbis, mióta fényképezek. Alapvetően nem szoktam belőlük (főleg nem jósló) következtetéseket levonni, maximum azt állapítom meg, hogy jó, vagy nem jó a kép ami készült. Viszont ebbe a képbe így tökéletesen bele tudom képzelni, a 2020-as évre való "előrejelzést". "Nesze, barátom... vár a káosz!" talán ez lehetne az alcím. De inkább mégsem. Nem jó a dolgokat szájbarágni, és különben is utólagos belemagyarázás ;).

Vevey parafrázis

A második fotó már konkrétan a panadémiára utal. Munkacíme a "villa" így egyszerűen, hivatalos nevén "Vevey parafrázis". A kaposvári Együd Árpád Kulturális Központban dolgozom, és ahogy jött a vírus, úgy söpört el minket és az összes programunkat. Hogy mégse legyünk haszontalanok, beszálltunk a kaposvári szociális ebédszállításba. Ezt a villát az első napunkon találtam a Cseri úton a kanyarban, miközben lelkesen kerestük a címeket. Hajlamos vagyok tárgyakat megsajnálni, na meg modellnek tekinteni, így aztán nagy vidáman haza is hoztam. "Szegénykém" gondoltam, "villának már nem vagy jó, akkor most sztár leszel." Kapásból eszembe is jutott valami emlékmű, valahol Svájcban (Vevey, Genfi tó) - annyi rémlett róla, hogy egy hatalmas villa van a tóban - gondoltam poénnak jó lesz. Azt már álmomban sem gondoltam, hogy pontosan így fogom magam érezni 3 hónap múlva. Egy idő múlva ugyanis egyszerre lógott a nyakamon az ebédszállítás, a vizsgaidőszak és a szakmai feladatok. Az első hullámot sikeresen abszolváltam. Minden tárgyam meglett, nyáron sem volt megállás... Pihenés? Ugyan mi az.. És mi van most? Ugyan az, pepitában. Vizsgaidőszak. Ebédhordás. Szakmai munka. Habnak meg önkénteskedés az OMSZ-nél.

Ígérem, elsején a ludakat a tiszta ég, és a nap felé küldöm. Ideje a sötétségből a fénybe lépni.

---

Mester Zoltán

Szerkesztetlen és telefonnal lőtt, bemozdult, elmosódott, nekem mégis nagyon jól összefoglalja, hogyan éltem meg 2020-at. Sok embernél szerencsésebb helyzetben ért minket a vírus: ha kicsi, de legalább saját házikónkba szorultunk be. Egy néhány hónapos kisgyerekkel, aki egész napra adott elfoglaltságot két embernek, és egy border collieval, aki elég idős volt ahhoz, hogy türelemmel viselje a mozgástér szűkülését, viszont még bőven fiatal annyira, hogy napi szinten megkövetelje az erdei sétákat. Az otthoni tér szűkössége azért nem kis kihívást jelentett, és bár időben igyekeztük elválasztani a napi rutin részeit, a megtett utak néha össze- és egymásba fonódtak. A képen Timi látható, edzeni próbál Mandulával. Sára alig töltötte be az első életévét, szóval mindenhol és mindenkor jelen van. Éppen megragadja a trükktanuláshoz használt, kiürült pelenkásdobozt, hogy aztán leutánozva a kutyát belemásszon, és onnan nézegessen kifele.

---

Rumann Gábor

"Ha van a világon tető"

---

Tóth Bernadett

A hullámzó, kaotikus, homályos, szoros keretek és kompromisszumok közé szorított 2020 néhány mozzanata, hangulata.

---

Lipusz Andrea

"Korlátok nélkül növekszik egyre, a sztratoszférán át tör a végtelenbe..."

Pedig annyira akartam. Akartam most, karácsony előtt valami szívbemarkolóan szépet, lelket melengetőt, könny-csalogatót írni. Amitől meghitt hangulat lopózik a szívetekbe, halkan felsóhajtotok magatokban, hogy lipuszandi, ez de szép volt! Én meg csendben örülök magamnak, hogy najóvanakkor', ez is célbatalált.

De nem megy. Napok óta igyekszem összekotorni a hangulatot, ami ehhez szükségeltetik, lesem a mások megható karácsonyi posztjait, a lakás dekorokat, és nem kis lelkiismeret furdalással én is felbiggysztek pár világítós hópelyhet az ablakokba, nehogy már lemaradjak. Nem olyan fából faragtak, na. Nem a lemaradósból. Ha hason csúszva is, de összehozok, összedobok mindent, amit egy erős nőnek, (fogyianyának) illik.

Máskor.

Most valahogy más minden. Most hamarabb sötét lesz, mint tavaly ilyenkor. Most ijesztőbbek az árnyékok estefelé a kertemben. Most jobban vacogtat a nyirkos hideg a teraszomon. Most szorosaban húzom össze a kabátot, fejemre a kapucnit. Most az ismerős is idegenebb, és nehezen engedem magamhoz közel. Hiszen ki tudja? Lehet, most lett pozitív a tesztje... Vagy hordozó. Vagy bármi. Mert most bárki, bármi lehet.

Nem hoz lázba a karácsonyi menü tervezgetése, az ajándékokat megvettem ugyan, de lazán dísztasakokba raktam, semmi jópofa egyedi csomagoló papír. Semmi, ami tőlem megszokott.

Hülyén érzem magam ettől. Tapasztalom magamon azokat a jeleket, amik nem adnak okot túl sok örömre. Hosszú volt ez az év, és nehéz. Sokszor, sokan kerültünk mélyre. Olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennünk a külső változások kapcsán, amin mi magunk is meglepődtünk. Mert ahogy kívül, úgy belül ugyebár.

Kevesebb az erő. A pozitivitás. A nevetés. A békés hangulat. Az elégedettség. Ha nevetünk, az többnyire kínunkban történik. Stressztűrő képességünk a béka segge alá csúszik lassan. (Vagy nem is annyira lassan.) Mindenből egyre több kell. Több ahhoz,hogy ezt a mázsányi negativitást valahogy ellensúlyozza. Többet akarunk az ingerekből, ami a boldogság-hormonjainkat meglöki, többet az elismerésből, a like-okból, a barátokból, a lehetőségekből, a hangulatokból, a nevetésből, többet, mint amennyi elég. Ezáltal olyan mókuskerékbe kerülünk bele, amit magunk sem veszünk észre. Többet-jobban-gyorsabban-intenzívebben. Mert muszáj. A túlélés érdekében. Különben is, mi van, ha nem lesz holnap?

És ha itt, ezen a ponton nem kapjuk fel a fejünket, nem állunk meg, nem fordítunk valahogyan, akkor vége. Finito. Campo. The end. Akkor magával ránt ez a hajtás, ami mindennek nevezhető, csak csodavárásnak nem. Pedig ha valamikor, hát most irdatlan nagy szükségünk van valami csodára. Csak képesek legyünk észrevenni.

Ölelés.

---

Halasi Eszter

A gyerekeimről készítettem sorozatot a tavaszi és őszi lockdown ideje alatt. Ez a tíz kép tulajdonképpen felöleli azt az időszakot, amikor itthon kellett maradnunk: az online tanulásra való berendezkedést, a dobórákat, tornát, barátok utáni sóvárgást, a WC-papír felhalmozást, a skype-beszélgetéseket apával, a házi tesztelést, és a várva-várt ünnepet...

---

Ottófi József

2020. Az év, amikor a szűkössé vált kapszulánk az óriáskeréken már lefelé tart, de mi még mindig ég és föld között utazunk.

---

György Erika

2020-as évem pár szóban: öröm, várakozás, kétségek, félelmek, karantén, magány. Szerencsére októberben megszületett a kislányunk, akivel a karantén sokkal élvezetesebb, aki a boldogság mellett ugyanannyi aggodalmat is hozott nekem. Anyának lenni egy teljes lelki átalakulás!

---

Sélley Gábor

Covid19 - Negatív!

---

Baráth Mea

A tavaszi karantén ideje alatt készült sorozatomból küldök néhány képet, a BIFA pályázatán harmadik helyezést elért képválogatást.

Vidéken élünk, egy kis nógrádi faluban. Itthon lenni, együtt lenni nagycsaládban általában eseménydús, de leginkább hangos, és káoszos. Ez az időszak nagyon intenzív volt mindannyiunk számára. Felerősödtek az érzelmek, az egymásra hatás erős, amit én kilélegzek, a többiek azt lélegzik be. Meg kellett találnunk a sok "együtt"-ben a pihentető magányt is, a közös zajban a csendet. Az "én"-t, így, a "mi" részeként. Tanultunk a most-ban létezni. Ebben a kisgyerekek nagyon jó tanítók, nincs náluk teljesebb megélője a jelennek. Tanultunk szembenézni a szorongással, kimondani a félelmeket, kiabáltunk és táncoltunk, sírtunk és nevettünk. A nagybetűs feladat: szeretni. Magamat, a családomat. MA. Mindegy, mit hoz a holnap.

---

Csobán László

Bezártság

---

Herold Margit

Bár a fotózás alapvetően nem az én nyelvem, ez a kép mégiscsak sokat mond el abból, hogyan éltem meg ezt az évet.

---

Ruprech Judit

A szívem

lerombolt ház térdig álló falában ajtó

egy magas sarokban felejtett pókháló

mosoly a kuka mellé kitett fényképalbumban

fékező vonatként sikít az éjszakában

pokolian nehéz mondat előtt remegő ajkak

macska az aszfalton, akit kivasaltak

sosem látott vallomás a homokban

halott barát száma a telefonomban

álmomban dobban, dobban, dobban

---

Szellő Gábor

Átsuhant felettünk 366 nap. Megéltük, átéltük, reméltük, és talán emberek maradtunk. Szebb, boldogabb, emberibb jövőt kívánok mindannyiunknak!

---

Zsirai Tibor

Úgy gondolom, ez az év a legtöbbünket tényleg felkészületlenül érte. Függőségeink, az automata rendszerekbe vetett bizalmunk és hitünk fokozott mentális veszélyeknek tettek ki bennünket.

Rá kellett ébrednünk, milyen ritkán és nehezen hozunk meg saját döntéseket, mennyire ritka az alkalom, hogy nem kényszerből változtatunk.

Arculcsapásként ért sokunkat, hogy egyezményen alapuló szabályaink csak egy olyan világban képesek megvédeni bennünket, melyben minden résztvevőre ugyanúgy vonatkoznak azok. Mindig tudtuk, de hangosan talán most mondtuk ki emberöltők óta: az univerzum és az ember soha nem ugyanabból a pakliból húz lapot, hiába játssza ugyanazt a játékot. A világ nem az ember szeszélyeiért (vagy kényelméért) van.

Eltelt az év, sokan mégis még mindig az automata jelzőlámpák bűvöletében tengődnek. Kapaszkodnak a régibe, pedig – ez azért már elég biztosnak tűnik – 2021. január egytől sem lesz semmi olyan, mint régen.

A leghétköznapibb gesztusaink kerültek tiltólistára, miközben azért (ha rossz érzéssel is) mindent lehetett. Egy nagy várakozás volt az egész év. Feszült, ideges, olykor görcsös kapkodás a megszokott után.

Hirtelen kevésnek tűntek eddig fontosnak hitt mértékeink. Kiderült, mennyi haszontalanság lakozik a lelkünkben.

Azért csak mozdultunk.

Remélve, hogy idén az értékek teremtése helyett elegendő lesz a lehetőségek fenntartása is a hőssé váláshoz.