- embermod2019
2020 margójára - Így láttuk mi
Decemberben egy felhívást tettünk közzé az Embermód olvasói felé: küldjetek képeket, szövegeket, mutassátok meg, hogyan éltétek meg ezt a furcsa 2020-as évet. Nevetős-sírósan, sok közös ponttal, mégis sokféleképpen láttuk az esztendőt. Ezzel a körképpel kívánunk mindenkinek szép, boldog 2021-et! Köszönjük a közreműködésetek!
Berkesi Ágota
Ludak

Vevey parafrázis

Ígérem, elsején a ludakat a tiszta ég, és a nap felé küldöm. Ideje a sötétségből a fénybe lépni.
Mester Zoltán

Rumann Gábor
"Ha van a világon tető"

Tóth Bernadett
A hullámzó, kaotikus, homályos, szoros keretek és kompromisszumok közé szorított 2020 néhány mozzanata, hangulata.



Lipusz Andrea
"Korlátok nélkül növekszik egyre, a sztratoszférán át tör a végtelenbe..."
Pedig annyira akartam. Akartam most, karácsony előtt valami szívbemarkolóan szépet, lelket melengetőt, könny-csalogatót írni. Amitől meghitt hangulat lopózik a szívetekbe, halkan felsóhajtotok magatokban, hogy lipuszandi, ez de szép volt! Én meg csendben örülök magamnak, hogy najóvanakkor', ez is célbatalált.
De nem megy. Napok óta igyekszem összekotorni a hangulatot, ami ehhez szükségeltetik, lesem a mások megható karácsonyi posztjait, a lakás dekorokat, és nem kis lelkiismeret furdalással én is felbiggysztek pár világítós hópelyhet az ablakokba, nehogy már lemaradjak. Nem olyan fából faragtak, na. Nem a lemaradósból. Ha hason csúszva is, de összehozok, összedobok mindent, amit egy erős nőnek, (fogyianyának) illik.
Máskor.
Most valahogy más minden. Most hamarabb sötét lesz, mint tavaly ilyenkor. Most ijesztőbbek az árnyékok estefelé a kertemben. Most jobban vacogtat a nyirkos hideg a teraszomon. Most szorosaban húzom össze a kabátot, fejemre a kapucnit. Most az ismerős is idegenebb, és nehezen engedem magamhoz közel. Hiszen ki tudja? Lehet, most lett pozitív a tesztje... Vagy hordozó. Vagy bármi. Mert most bárki, bármi lehet.
Nem hoz lázba a karácsonyi menü tervezgetése, az ajándékokat megvettem ugyan, de lazán dísztasakokba raktam, semmi jópofa egyedi csomagoló papír. Semmi, ami tőlem megszokott.
Hülyén érzem magam ettől. Tapasztalom magamon azokat a jeleket, amik nem adnak okot túl sok örömre. Hosszú volt ez az év, és nehéz. Sokszor, sokan kerültünk mélyre. Olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennünk a külső változások kapcsán, amin mi magunk is meglepődtünk. Mert ahogy kívül, úgy belül ugyebár.
Kevesebb az erő. A pozitivitás. A nevetés. A békés hangulat. Az elégedettség. Ha nevetünk, az többnyire kínunkban történik. Stressztűrő képességünk a béka segge alá csúszik lassan. (Vagy nem is annyira lassan.) Mindenből egyre több kell. Több ahhoz,hogy ezt a mázsányi negativitást valahogy ellensúlyozza. Többet akarunk az ingerekből, ami a boldogság-hormonjainkat meglöki, többet az elismerésből, a like-okból, a barátokból, a lehetőségekből, a hangulatokból, a nevetésből, többet, mint amennyi elég. Ezáltal olyan mókuskerékbe kerülünk bele, amit magunk sem veszünk észre. Többet-jobban-gyorsabban-intenzívebben. Mert muszáj. A túlélés érdekében. Különben is, mi van, ha nem lesz holnap?
És ha itt, ezen a ponton nem kapjuk fel a fejünket, nem állunk meg, nem fordítunk valahogyan, akkor vége. Finito. Campo. The end. Akkor magával ránt ez a hajtás, ami mindennek nevezhető, csak csodavárásnak nem. Pedig ha valamikor, hát most irdatlan nagy szükségünk van valami csodára. Csak képesek legyünk észrevenni.
Ölelés.

Halasi Eszter
A gyerekeimről készítettem sorozatot a tavaszi és őszi lockdown ideje alatt. Ez a tíz kép tulajdonképpen felöleli azt az időszakot, amikor itthon kellett maradnunk: az online tanulásra való berendezkedést, a dobórákat, tornát, barátok utáni sóvárgást, a WC-papír felhalmozást, a skype-beszélgetéseket apával, a házi tesztelést, és a várva-várt ünnepet...
Ottófi József

György Erika

Sélley Gábor
Covid19 - Negatív!

Baráth Mea
A tavaszi karantén ideje alatt készült sorozatomból küldök néhány képet, a BIFA pályázatán harmadik helyezést elért képválogatást.
Vidéken élünk, egy kis nógrádi faluban. Itthon lenni, együtt lenni nagycsaládban általában eseménydús, de leginkább hangos, és káoszos. Ez az időszak nagyon intenzív volt mindannyiunk számára. Felerősödtek az érzelmek, az egymásra hatás erős, amit én kilélegzek, a többiek azt lélegzik be. Meg kellett találnunk a sok "együtt"-ben a pihentető magányt is, a közös zajban a csendet. Az "én"-t, így, a "mi" részeként. Tanultunk a most-ban létezni. Ebben a kisgyerekek nagyon jó tanítók, nincs náluk teljesebb megélője a jelennek. Tanultunk szembenézni a szorongással, kimondani a félelmeket, kiabáltunk és táncoltunk, sírtunk és nevettünk. A nagybetűs feladat: szeretni. Magamat, a családomat. MA. Mindegy, mit hoz a holnap.
Csobán László
Bezártság

Herold Margit

Ruprech Judit
A szívem
lerombolt ház térdig álló falában ajtó
egy magas sarokban felejtett pókháló
mosoly a kuka mellé kitett fényképalbumban
fékező vonatként sikít az éjszakában
pokolian nehéz mondat előtt remegő ajkak
macska az aszfalton, akit kivasaltak
sosem látott vallomás a homokban
halott barát száma a telefonomban
álmomban dobban, dobban, dobban

Szellő Gábor
Átsuhant felettünk 366 nap. Megéltük, átéltük, reméltük, és talán emberek maradtunk. Szebb, boldogabb, emberibb jövőt kívánok mindannyiunknak!

Zsirai Tibor

Úgy gondolom, ez az év a legtöbbünket tényleg felkészületlenül érte. Függőségeink, az automata rendszerekbe vetett bizalmunk és hitünk fokozott mentális veszélyeknek tettek ki bennünket.
Rá kellett ébrednünk, milyen ritkán és nehezen hozunk meg saját döntéseket, mennyire ritka az alkalom, hogy nem kényszerből változtatunk.
Arculcsapásként ért sokunkat, hogy egyezményen alapuló szabályaink csak egy olyan világban képesek megvédeni bennünket, melyben minden résztvevőre ugyanúgy vonatkoznak azok. Mindig tudtuk, de hangosan talán most mondtuk ki emberöltők óta: az univerzum és az ember soha nem ugyanabból a pakliból húz lapot, hiába játssza ugyanazt a játékot. A világ nem az ember szeszélyeiért (vagy kényelméért) van.
Eltelt az év, sokan mégis még mindig az automata jelzőlámpák bűvöletében tengődnek. Kapaszkodnak a régibe, pedig – ez azért már elég biztosnak tűnik – 2021. január egytől sem lesz semmi olyan, mint régen.
A leghétköznapibb gesztusaink kerültek tiltólistára, miközben azért (ha rossz érzéssel is) mindent lehetett. Egy nagy várakozás volt az egész év. Feszült, ideges, olykor görcsös kapkodás a megszokott után.
Hirtelen kevésnek tűntek eddig fontosnak hitt mértékeink. Kiderült, mennyi haszontalanság lakozik a lelkünkben.
Azért csak mozdultunk.
Remélve, hogy idén az értékek teremtése helyett elegendő lesz a lehetőségek fenntartása is a hőssé váláshoz.