Search
  • Zsirai Tibor

365 pillanatkép a Legyőzhetetlenség útjáról

Updated: Jan 25



„Megtudtam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt gondoltam. Azt is megtudtam, hogy kitartóbb vagyok, néha le tudom magam győzni. És ha még dolgozom magamon egy „kicsit”, legyőzhetetlenné is válhatok. Ezért kezdek bele újra.”

Ezekkel a szavakkal búcsúztatta Berkesi Ágota Mirjam a 2020-as évet, s kezdett bele a 2021-esbe.

Eltelt ez az év is, ő pedig beváltotta ígéretét: félig kész 366plusz/mínusz sorozata után egy teljes sorral zárta az óévet.


A legyőzhetetlenség érzése sem maradt el.

S hogy mi vár az emberre a győzelmen túl? Erről beszélgettünk az év első vasárnapján.


– Hoztál gépet?

Az első kérdésem, mikor meglátom.

Egy rendkívül gyors, tömör nem a válasz.

– Elég volt?

– Egyelőre igen – mondja. – Teljesen rutinná vált a napi kép. Már nem látok benne kihívást.


Ágota egy éven át, napi rendszerességgel fotózott és osztotta meg képeit a nyilvánossággal. Találkozónk apropója, hogy december 31-én véget ért a projektje.


Kaposváron találkozunk, a Kossuth téren álló karácsonyfánál. Beszélhetnénk online is, de a személyes találkozás lehetősége mindkettőnk számára vonzóbb. Utazni amúgy is jó. Sok a világban a látnivaló (már csak képpé kellene formálnom közülük legalább egyet a nap végére).


Nincs nála kamera, az én vállamon viszont – szokásaimmal ellentétben – lóg egy. Épp azt nézegettem, mennyire szépen esik a fény a Nagyboldogasszony-székesegyház lépcsőire, mielőtt megpillantottam őt is a Betlehem mellett várakozni. A kezem már a táska csatján volt, mikor ő is észrevett és rám köszönt.


Elmaradt a kép.


Ő ismeri a környéket, ezért ő választ helyszínt a beszélgetéshez. Teát rendelünk. Az ablak mellé ültetem, hátha kell majd egy portré az anyaghoz. A feje felett Albert László Paparazzi a keresztre feszítésnél című munkája.


A rutinról beszél. Egyszerre ejti pozitív csengéssel és pejoratív felhanggal is felruházva a szót. A szabad témaválasztás előnyei mellett a vele érkező hátrányokra is kitér. Arra például, mennyire veszélyes fixen bevethető témákkal biztosítani be magunkat egy ilyen vállalás során.

– Épületek alulnézetből?

– És elforgatva – teszi hozzá nevetve.

– Meg a macska az ablakban – említek meg egy még szembetűnőbb ismétlődést a sorozatból.


A macska – mint kiderül – nem minden képen ugyanaz. Az első képeken szereplő cirmos már az örök vadászmezőkön kergeti az egereket. A róla készült képek ma már mementók.




– Sokat adott a projekt?

– Azt hiszem kitartóbb lettem. Legalábbis, felismertem a receptet – mondja.


Ha a kihívást rutinná “alacsonyítom”, akkor meghaladtam, tehát jöhet is a következő.

– Az életkörülményeimhez való hozzáállásom is változott valamelyest. Nem pörögtem rá olyan dolgokra, amiket nem tudok megváltoztatni. Arra fókuszálok, amire akarok (fotós kifejezéssel élve). Nem vagyok egy emberfeletti ember, rám is hat a média “hergelése”, így aztán idén már kezdtem az ilyen tartalmakat tudatosan elkerülni. Nem érdekel a huszadik „mindmeghalunk” cikk a covidról. Herótom lett a közös kesergéstől (hogy minden szar, minden ellenünk van, nem tudunk ellene tenni). Ebből az év utolsó negyedére elég sok jutott, különböző verziókban, ki is szakítottam magam belőle.


Igaza van.




Nézegetem az arcára eső fényt. Most kellene hátrébb csusszanni egy métert. De túl sokat hezitálok, így ez a kép is elmarad.


Elmarad, ahogy a Mesztegnyő határában árván őrt álló dinnyés stand képe, melynek fóliáján vakító fehéren tűzött át a Nap; ahogy az árkokban lapuló köd, vagy a Böhönye határában ragyogó öreg fa fotója is. Ha legalább az egyikre rászánok 2-3 percet, meg is van a klassz napi kép; de még a közös teázás pillanatában sincs semmim.


Elfogy a tea, így hódolunk kicsit új közös szenvedélyünknek is: sétálni indulunk.


– Rájöttem arra, hogy én irányítok, illetve, hatással lehetek a saját dolgaimra megfelelő mennyiségű akarattal – mondja.


Ha akarom, akkor minden nap lesz egy olyan kép, amitől nem megyek falnak.

– Ha akarom, nem eszek akár 18 órán keresztül, és mégsem halok éhen. És ha akarom, abba tudom hagyni a dohányzást (na jó, ez utóbbi esetében közrejátszik a leszokásban a megsajnált tüdőm és a pénztárcám vastagsága is).



Ágota harmadik hónapja nem gyújtott rá. Nekiállt futni, zöldségeket fogyasztani. Ezt mind a projekt jótékony hatásainak számlájára írjuk. A megújult buszállomás mellett készítek végre egy képet. (Nem az igazi. Lehet, nem nekem való ez a napi képezés).



A város olyan semmilyen. Sehol egy pók, villám, egy kaleidoszkópon keresztül megörökíthető krumpliszsák, se egy rigó bácsi. Várok kicsit az állomás mellett, hátha ő is előveszi egy kép erejéig a mobilját, de aztán lassan leesik, hogy ez a kép neki már megvan.


– Hogyan tovább? – kérdezem.

– Ugyanúgy nem akarom folytatni – hogy minden napra egy kép – , mert azt már tudom, hogy megy. S ha már ennyit fejlődtem, akkor arra gondoltam, emeljük a szintet!



– Azaz?

– Az új projekt terjedelmét 52 képre lőttem be. Kevesebb lesz a kép, de ezzel párhuzamosan komolyodnak is a témák. Egy kedves könyvemből (A preszókratikus filozófusok) választottam 52 filozófiai töredéket. Azért ebből, mert ebben az időszakban még kifejezetten képekben gondolkoztak, és bár nem könnyű, de nem is lehetetlen leképezni ezeket a gondolatokat.



– Mi változik még?

– Törekedni fogok mobil helyett a fényképezőgép használatra, és a témák megépítésére is több időt szánok. A fotók mellett mindig ott lesz a hétre jutó mondat – valószínűleg némi magyarázat kíséretében. Ha minden jól megy, ebből akár egy kiállítás is összejöhet. Albumot mindenképp szeretnék a végeredményből.


Elbúcsúzunk. Hazafelé már magasan jár a nap. Semmi árnyék. Semmi érdekes. A semmi közepén parkolom le a kocsit. Elhatároztam: én is emelem a szintet.


A mai nap azonban nem a cselekvés, csak az inspirálódás ideje. Átpörgetem még egyszer a képeket, remélve, elég útravalót kapok.