A Múzsa projekt 2.

Üdvözülhet-e ihlető és ihletett egyazon művészeti projekt keretein belül? Cserélgethetik-e a résztvevők a rájuk osztott szerepeket? Inspirálhatja-e, láthatja-e el instrukciókkal a művész a múzsát? Képes-e egy múzsa profitálni ihlető mivoltából, az ihletettől kapott válaszreakciókból? Segítheti-e megélt szerepe saját kiteljesedésében?

E kérdések köré is épül a 2021. tavaszán életre hívott Múzsa Projekt. A projekt részleteiről, gondolatiságról az Embermódon olvashattok először. Tartsatok velünk, lessetek be ti is a kulisszák mögé, és készüljetek velünk 9 részen át az augusztusi premierre!

AZ EGO LEVETKEZÉSE

Kel a nap. Párában és virágok illatában áznak utcáink a hajnali eső után. A város üres. Magam vagyok. Csak pár macska oson, lapul, nyújtózik el a nedves árokparton; cseresznyevirág szirmai borítják a járdákat – minden fehér és rózsaszín.

Az aszfalt csillog, a szél meleg. A kelő nap sugarai tisztán ragyognak át a – fű illatától terhes – légtömegeken.

Szép kép. Háborítatlan pillanat.

Csak mi ketten. A reggel és én.

De csak az egyre erősödő szubjektív idealizmusom mondatja velem, hogy magam vagyok. Hogy kialakult egy állapot, ami egyedül értem van.

Ennyi erővel a macska is lehetne az egymagában való. Sétálhatnék el mellette csupán az ő érzeteinek echójaként. Lehet, nem vagyok több, mint kétmásodperces jelenése az egyik ház ablakában feltűnő férfi tudatának, aki épp kávét tölt magának a kotyogósból.

Nem tudom, és nem is érthetem meg, míg képtelen vagyok megértetni magam valaki mással, míg nem sikerül egyértelműsítenem a valós mondandóm.

Tartok a szolipszizmustól. Szükségesnek érzek egy kopernikuszi fordulatot. Nem teljesedhetik ki, ha nem sikerül magam megosztanom.

PÜGMALIÓN HALÁLA

A műterem csendes. A sötétítők közt vékony csíkban tör utat magának a fény. Labdányi kövek kupacán ücsörgök. Kezemben kalapács és véső.

A kövek halmaza tegnap még szobor volt. Nőt formáztak. Egy ideje nem lányt; nőt. A leggyönyörűbbet, akit csak elképzelni tudtam. Egy törékenynek tetsző, érett, mégis tiszta tüneményt. Ideáljaim összességét.

Sokakból loptam össze, mindenkiből egy keveset. Volt, kinek az ajkát, másnak a pillantását csempésztem az összképbe. Jelleme azonban az én jellemem, hangulata az én hangulatom volt mindig. Nem tudott egyik sem: nem én lenni.

„Ezt hívják stílusnak”, mondta egy barátom, mikor kissé panaszos felhanggal említettem neki e tényt. Nem győzött meg. Valószínű azért, mert akkoriban másfajta válaszokat kerestem.

Most csak kövek. Rideg valamennyi. Összetörtem mind. Nem többek holt anyagnál. Nem ragyognak, ahogy azt egykor szoborként tették. Olyanok, mint a papírra száradt betűk, melyek minden újraolvasással többet, s többet veszítenek eredetiségükből.

Hamis volt mind, mit eddig hajszoltam? Hiába űztem a jelenést éjszakákon át, követtem sűrű erdőkbe, bércek hasítékaiba, tavaknak mélyére?

Felesleges volt hazáig vonszolnom a sziklát, melybe előlem rejtőzött? Ábránd volt csak, mit vésőm hiába próbált kiszabadítani a kő fogságából, hiszen abba bele soha nem menekült – énelőttem soha nem is létezett?

A kövek köröttem hevernek. Közben a múzsa az ablaknál ül. Vállára szeplőt csókol a tavaszi napsugár. Kilophatnám belőle ajkát, szemöldökének ívét, tarkójáról az apró pihéket – még illenének is az épp lerombolt képbe –, de ezúttal más a terv. A többi részét is ismerni akarom.

Nem akarok egyedül járni az úton, ahogy nem akarom kizárólag a bennem dúló harcok, netán a bennem kavargó harmónia kifejezésére használni személyét. Üres agyagedénynek látni, melyet szándékom szerint tölthetek színültig saját gondolataimmal. Nincs másom, mint a vésőm, mégis kész vagyok eldobni azt magamtól, ha ezáltal igazibb képet alkothatok róla – s tapasztalataimon keresztül önmagamról.

Azt kérem tőle, segítsen felülvizsgálni ideáimat. Arra, hogy engedje el saját prekoncepcióit, s hagyja, hogy boldogsággal töltse el új szerepe. Azt kérem, vegye észre: olyan részét fedeztem fel, melyet ő maga is feltétel nélkül szerethet – melyekért neki is érdemes lecserélnie hamis ábrándjait.

S GALATEA LEVETI DÍSZEIT

A múzsa az ablaknál ül. Egy kézi tükörben a saját arcát tanulmányozza.

Ahogy én próbáltam anno saját ideáimhoz hasonlatossá tenni modelljeim (a megfelelő fény és árnyékok használatával, a perspektíva megválasztásával, a cél érdekében szentesített minden egyéb lehetséges eszközök bevetésével), talán ő is épp ekképp igyekezett eddig mássá maszkírozni magát, mint akinek mindig is lennie kellett volna.

Tévedések sorozata kellett ahhoz, hogy ilyené váljunk. Általános figyelmetlenség és számtalan, alig észrevehető, de hosszútávon sok veszélyt magában rejtő meggondolatlanság.

A múzsa az ablaknál ül. Meztelen vállára szeplőt csókol a napsugár. Szemhéját ezúttal nem fedi festék, ahogy ajkát sem rejti el a rúzs. Szemének kékje átragyog a félhomályon, könnyű kiolvasni belőle: éppen megérti, hogy én érteni akarom őt.

Lábamnál megannyi kőszikla – régi bálványaim darabjai. Vésőmmel – ha a kövekre is sújtok – immár csak önmagam faragom.

Látja már ő is, mire vesz rá állandó közelsége. „Esse est percipi est”, mondotta George Berkeley már az 1700-as években, mi pedig – egyetértve vele – végre készen állunk a megjelenés helyett ténylegesen látszani.

Korábbi részek: A Múzsa projekt 1.

További részek:

A Múzsa projekt 3.