Search
  • Zsirai Tibor

A Múzsa projekt 3.

Talán tényleg igazam lesz: nem lesz végül más ez sem, mint egy nagyon személyes tragédia története.

Talán így lesz. Vagy talán nem, s a remény idővel mégis ígéretté, az ígéret pedig bizonyossággá válik tetteink nyomán.


Talán.

A legnehezebb szó a bizonyosságra éhezőnek. Főleg ilyenkor, mikor valami látszólag véget ér.





NEHÉZ SZAVAK (MOST)


Sajnos (vagy nem sajnos) ez van. Nehéz engem olvasni. Mentségemre szóljon, nehéz a téma is, nincsenek az elbeszélésére kiforrott paneljeim.

Rengeteg munkám van abban, hogy (ha külső igény nem is merül fel az ilyesmire), a tőlem telhető legnagyobb pontossággal írjam le a bennem végbemenő folyamatokat – ez pedig az Olvasót is rendre megterheli; nem is kicsit.


Bonyolult belső útvesztőkkel kell nap mint nap megharcolnom, hogy a hétköznapokban egyszerű maradhassak, emiatt a gondolataim megértése is külön igényli a befektetést. Néha tényleg sajnálom.


A kíváncsiság és a kotrollkényszer különös elegye munkál bennem. Éppen ezért csak lassan, kimérten lépdelek a szavak erdejében.


Ezért ritkák a csendek és a szünetek, ezért van, hogy minden szónak súlya van.

Ebben a sajátos állapotban kell léteznem. Parafrázisok sokaságán keresztül vagyok csak képes megélni a tiszta pillanatokat. Nem tudok szólni a „van”-ról, míg nem tisztáztam a „volt”-ot.


De lássuk, mi feszít. Merre tart a történetünk.


EXPOZÍCIÓ (MÁJUS)


A múzsa az ablaknál ült. Meztelen vállára szeplőt csókolt a napsugár. Arccal a fény felé, lehunyt szemmel pihent.

Letettem a vésőt, átléptem a múlt törmelékén, megálltam az ablak előtt, s kezeimmel árnyékot képeztem az arca két oldalára.

Rám emelte tekintetét. Figyelt, s tudta, hogy figyelek rá.

Ezért volt minden, ezért a pillanatért:


a Nap, a szék, a vállára ejtett kelme. Az árnyék, a kéz, az asztalon feledett véső.

Engem nézett, de saját magát látta.

Aznap megváltozott valami. Mosolygott.


Többé már nem az az óvatos, mindig kimért szfinx volt, akinek valójában nincs is titka. Élő, lélegző múzsává vált, kinek forrón lüktet ereiben a vér; olyan személlyé, ki pár titkát felfedve még valóságosabbá „nőtt” szememben.


A keret készen állt. A projekt is új fázisba lépett. A szabályok tiszták, világosak voltak. A rendszer stabilnak mutatkozott, ideje volt mindent – így a rózsát is – a nevén nevezni


– gondoltam, míg másnap be nem ütött a krach.



ÉRZÉSEK


Hetek óta ülök e jegyzet felett. Nincsenek szavaim a helyzetre, amelybe kerültem. Képtelen vagyok leírni az érzést, ami bennem kavarog. Merthogy – egyelőre –, vége van.

Kacér táncot lejt köröttem a csalódottság, szeméretlenül illegeti magát – válasszam őt, temetkezzek bele, mondogassam, hogy „én megmondtam”! Ujjaival a torkomba mászik, levegőért kapkodva kell küzdenem minden egyes pillanatért.


„Mit is gondoltál!”

Ellököm, elbotlik. Feltápászkodni már nem tud, mert nyakára hág a harag. Öklét rázza, tör, zúz, minden irányba. Persze ott köröz az önvád is, meg-megcsíp az elkeseredettség – túl közel azonban egyik se jön. Talán az énem leginkább formáló következetesség az, ami nem engedi hozzám őket.

S ezért, talán a szomorúság…

Ez van bennem. Vagy ez maradt. Az egyedülvalósággal járó bánat.



INTERMEZZO (MOST)


A múzsa az ablaknál ül. Lágy szellő libbenti meg előtte a függönyt. Nem mozdul. Tekintete se fürkészi már a távolt. Kővállára többé nem csókol szeplőt a napsugár. A valósággal küzd éppen, így képtelen jelen lenni teremtett világunkban.

Vállgödreibe vörösbegyek szállnak, ölébe ejtett tenyerében vadrózsa virít.

Kővé dermedt.

Belül bizonyára él, kifelé azonban nem küld jelet.

Kezemben véső és kalapács – de lesújtani nem merek.


Hátha.

Talán tévedtem, mikor azt gondoltam: van időnk. Hogy rohanhat a világ, tombolhat üvöltve; a felismerés menedéket nyújt majd, leválaszt, teret enged a közös jövőnek.


Az ablaknál ül. Szeme fátyolos, a bőre szikla.

Szeretném, ha megmozdulna. Tudom, hogy nem tart örökké a bűbáj, mely mozdulatlanságra kárhoztatta, mégis félek.

Félek, hogy túl sok idő telik el. Hogy közel sem olyan erős ihlető hatása, mely megtartana ennyire hosszú időn át.


KÖTELÉK


Naponta elsétálok a műterembe. Leülök mellé. Vizet öntök a madaraknak.

Az utolsó szavai visszahangoznak bennem. Azt mondta, visszatér. Hozzám is. Azt is mondta, örül, hogy találkoztunk, mert így lesz miért az őszt várnia.

Bár teljes szívvel tudnék hinni ebben!


Egy biztos: hiányzik. Hiányzik, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy hasznára legyek.


HOGY HOGYAN TOVÁBB?


Rengeteg gondolat feszít belül. Lehet, botorság, de megadom az esélyt. Megvárom az őszt. Ülök a valóságban, ahogy ő is, küzdök a fennmaradásért és próbálom őrizni a nevelgetett lángot.

Most kívül vagyunk. Innen írok. Legközelebb pedig lehet, hogy ő ír.

Ha komolyan gondolta.


Talán.

A sorozat korábbi részei:

A Múzsa projekt 1.

A Múzsa projekt 2.