Search
  • Zsirai Tibor

A Múzsa projekt 1.

Updated: May 7


Igazam lesz-e, ha azt mondom: ez egy személyes tragédia története? A tű keresése a szénakazalban, mely talán soha ki sem hullott a múzsa törékeny kezéből?

Igazam lesz-e, ha azt gondolom: igyekeznem kell a legvégsőkig életben tartani a reményt, mert lehet, hogy mégis tévedek?


Kínálhat-e manapság perspektívát az ihletnek hajszolása? Egyáltalán – mindennek a legvégén – jut-e, juthat-e egy ilyen bonyolult helyzetben számunkra több a puszta irgalomnál? Lehet-e megértés, egymás teljes elfogadása a történetünk vége? Válhatunk-e lelkiekben többé – ha nem roppant meg a másik közelsége, s túléljük e találkozást – egy ennyire egora épülő, technokrata században?


Hány falat kell ledöntenünk (a másikban és önmagunkban), hogy a végén ne kelljen választani: tiszteljük vagy szeretjük-e a másikat? Megtapasztalhatjuk-e, milyen érzés valakit önnön teljességében látni? Elégedettek lehetünk az eredménnyel, ha a végső válasz kevesebb annál, mint amire számítottunk?


E kérdések hívták életre 2021-ben a Múzsa projektet. A projekt részleteiről, gondolatiságról az Embermódon olvashattok először. Tartsatok velünk, lessetek be ti is a kulisszák mögé, és készüljetek velünk az augusztusi premierre!





AZ ELSŐ EXPOZÍCIÓ


Megismertem egy lányt.

Gyakran kezdek így történetet. Már-már olyan ez számomra, mint egy klasszikus „ébredés” jelenet. A védjegy. A megkerülhetetlen elem. Minden további cselekedetemnek mozgatórugója. Most sem kezdhetem másképp.


Szóval, megismertem egy lányt.


Néhány képet szerettem volna a hajnali Balatonról, ő pedig velem tartott, hogy rajt lehessen ezek közül páron.

Egyszerű reggel volt, egyszerű tervekkel. Még sötétben indultunk, szikrázó napsütésben terveztük a hazaérkezést.


De ilyen ez, nem?

Az ihlet mindig akkor rúgja rád az ajtót, és forgatja fel fenekestül az addig zártnak, és kellően biztonságosnak hitt kis életed, mikor a legkevésbé vágynál erre. Akkor érkezik, mikor a legkevésbé számítasz rá! (Ha nem akkor jönne, nem is ihlet, hanem terv volna.)

Az első közös fotózásunkat követte még pár alkalom, és lassan, óvatosan – igen, el nem tervezetten – az ihlet is megérkezett.



MÚZSÁRA LELNI


Múzsára lelni manapság: embert próbáló kihívás. Nemkülönben az: múzsává válni. Nehéz, mert még az ihletre szomjazó elmét is rendre gúzsba köti a gyanakvás, s a lélekre áthatolhatatlannak tetsző kérget növeszt a bizalmatlanság, a kétkedés, az ismeretlentől való félelem.

Ilyen világot élünk. Ilyenné vált az ember. Ez nem múzsának való vidék.


Oda a bizalmunk, igen.

Gondolhatjuk másként, de nagyjából ez a helyet.

Nehéz, és egyre nehezebb másban feltétel nélkül bíznunk. Biztosítékokban és mentőövekben, játszmákban és B-tervekben gondolkodunk. Hogy is volna így lehetséges: élő, lélegző személy által megihletődni?


Volt, amikor készen álltam, de megégettem magam.

Nem egyszer. Elégszer, hogy jó időre elmenjen a kedvem az egymagamban kivitelezhetetlen, szellemi partnert igénylő kihívásoktól.


De aztán: megismertem egy lányt. Ott volt. S ott volt benne az a valami is, amit nevén nevezni még nem tudok (de egyik leghőbb vágyam, hogy egyszer megtehessem); valami olyan, amit idáig kerestem, most azonban keresés nélkül talált rám. Valami végig bennem rejtőzködő, ez idáig megfoghatatlan. Valami, amit végre talán megértek, s ami egyszerre segíthet majd mindkettőnkön.


Bagatell, véletlen apróságok alakították ilyenné a jelent, nem igazán látszik a fordulópont sem, honnan mondjuk már „az” helyett azt, hogy „emez”.


Képessé válhatok-e meg- és kiismerni múzsám, az alkotói folyamatban vezércsillagommá választani őt, vállalni törekvéseim az egész világ előtt?

És képes lesz-e ő is át- és megélni új szerepét, de vissza soha nem élni kapott hatalmával? Képes lesz-e felismerni frissen szerzett rangját, érezni, éreztetni, tapasztalni, és elismerni önnön (új és valós!) értékeit?


Ma úgy tűnik: az eddigi önmarcangolásaim során szerzett sebekből sarjadt virágok az ő problémáira kínálnak gyógyírt; felnyíló szemének csillogásában én találok válaszokat. Talán biztosra mondhatom, erre egyikünk sem számított, de megtörtént: hatottunk egymásra.

Inspirál, hogy inspirálom. Úgy érzem, a felsejlő tudásért képes lennék újra mélyre menni. Képes vagyok félretenni a konvenciókat, képes leszek elvárások és feltétel nélkül megihletődni.


A tévedéseink felismerésének öröme, az egyszerre befelé és egymás irányába forduló figyelem megteremti a lehetőséget az alkotásra.


Hogy tudunk-e élni a lehetőséggel? Ez a jövő titka. Talán igazam van, és nem lesz más ez sem, mint egy nagyon személyes tragédia története. De igyekszem a legvégsőkig életben tartani a reményt, miszerint lehet, hogy tévedek.



További részek:

A Múzsa projekt 2.