Search
  • Zsirai Tibor

Ilyen volt az I. Embermód Alkotótábor - élménybeszámoló


Mindjárt itt a karácsony. Advent utolsó napja már mentes a rohanástól. Van idő az összegzésre.

Az ajándék rég elkészült (100%-ban kézműves termék, boltban nem megvehető), már csak egy szép nagy doboz kell neki, rá egy ünnepi ráhangolódást segítő dísz; mondjuk egy piros selyemszalag.


A doboz legyen egy cikk, a szalag azon kis bevezetőm, ajándékunk pedig a hagyományos beszámolóktól egy kissé eltérő írás, mely egy borongós, ám lélekemelő pillanatokkal teli hétvégéről regél.


Írjuk meg, tegyük a végére az utolsó pontot, aztán csak várjuk a Szentestét, hogyha a fa alól már minden csomag elfogyott, és valakinek értesítéseket olvasni vagy hírfolyamot görgetni támad kedve, rálelhessen e pár gondolatra.


2021 nyarán vettünk egy nagy levegőt, és meghirdettük első alkotótáborunkat, melynek keretein belül lehetőséget próbáltunk kínálni az érdeklődőknek arra, hogy bepillantást nyerhessenek munkánkba.

Ez a (nem is olyan rövid) beszámoló ezen tábor megélt élményeit igyekszik hűen visszaadni.

Ilyen volt az I. Embermód Alkotótábor.



Péntek


Táncpróbára érkezünk, esküvői készülődésbe csöppenünk. A kultúrház nagyterme egyszerre több funkciót is betölt. A színpadon a helyi néptánckör (épp nem beteg része) próbál, a nézőtérre mind több lufi és színes szalag telepedik, az esküvői hangulat kezdi belengni a teret.


Rendezetlen pillanatok Fotó: Ruprech Judit

Fotósaink fintorognak: kevés a fény, rossz irányból érkezik a fény. Mennyiség, minőség; épp az alapokkal a baj. A bátrabbak létrát kérnek, megpróbálnak javítani a helyzeten. Mások egy másik létrát segítenek kitámasztani, melynek tetejére az egyik táncos mászik – ő nem fél csak a magasban, segít helyére illeszteni az egyik díszítőelemet. Feladatunk van. Képeket készíteni a próbáról, közben kicsit ismerkedni a közeggel, melyben a következő pár napot töltjük.


Ritmuskeresés Fotó: Ruprech Judit

A próba jó hangulatban telik. A népes közönség sem zavarja a négy fiatalt. Sokat megtudunk a csapatról, még többet azokról, akik épp nincsenek jelen. Meg persze a falu emblematikus figuráiról, akikkel szinte biztos, hogy hamarosan összefutunk.


Szünet a kulisszák mögött Fotó: Zsirai Tibor

Mindenki kedves és közvetlen. Egy szám erejéig mi is beszállunk a táncba. Nehezebb, mint elsőre látszik, de tudunk nevetni magunkon, s megtanuljuk jobban becsülni az általuk már elért szintet.


Kibővített tánckör Fotó: Szellő Gábor

A közös próbát követően a fiatalok – a látványosabb tévesztéseikkel egybevetve is – egyre inkább tűnnek ifjú titánoknak, mint lelkes amatőröknek, míg én leginkább a törött nyelű seprű vagyok, akit a tréfa kedvéért vittek csak a táncba.

Szünet Fotó: Zsirai Tibor

Végzünk. Kicsit lihegünk. Kikísérem őket dohányozni, aztán később az időközben előbukkanó menyasszonyt is elcsípem, akivel sikerül megbeszélni, hogy – a kétszáz kilométerről érkező hivatásos fotós mellett – mi is lőhessünk majd pár kockát a másnap esti mulatságról. Örül. Számot cserélünk.


Lopott pillanatok Fotó: Ruprech Judit

A táncosok még invitálnak a helyi kocsmába (ami nagyon új és nagyon modern) – a tulajnak lesz születésnapja, így szinte biztos akad majd fotótéma –, de ezt a meghívást elsőre még erősnek gondoljuk.


Sötétben indulunk vissza a szálláshelyünkre. A nap végére szépen kezd kirajzolódni egy nyüzsgő, száz meg száz témát és perspektívát kínáló falu képe. Vacsorát rendelünk, egymással is ismerkedünk, majd mindenki elteszi magát másnapra, hogy legyen ereje végigcsinálni, amit a tábor idejére eltervezett.



Szombat


Hamar elérkezik a reggel. A hajnali séta helyett is az előadásomon dolgozok, ami ugyan már két hete elkészült, de csak a hét elején tudatosult bennem, hogy talán rövidíteni kellene a diatengeren, ha azt szeretném, mindenkire egyformán jusson elég idő.


Csak mi, előadók izgulunk. A táborozók és a pár helyi érdeklődő nyugodtan kortyolgatja a teáját. Új ismereteket várnak a riportfotózás területén, és hisznek benne, hogy mi ezt meg tudjuk adni nekik.


Középpontban az ember Fotó: Zsirai Tibor

Gábor rövid(re tervezett, ám hosszúra nyúló) összefoglalóval nyit. Meglepetésünkre bennünket is bevon az előadásba. Hirtelen kell gyors és nagy igazságokat mondanunk egy-egy felvillanó kép kapcsán, ami hamar meg is válaszolja a még fel sem tett kérdést, miért gondolkodunk mindhárman inkább hosszabb lélegzetvételű anyagokban.



Kezdeti bukdácsolásaink az egyszeriben atomfizikának tetsző magyar nyelv útvesztőiben – bár könnyen magyarázhatóak, mégis – feszültté tesznek bennünket.



A közönség – szerencsére – drukkol nekünk. Figyelmük lankadatlan, ami segít abban, hogy belekezdjek egyszemélyes mesémbe: a véletlenből született fotóriporterről, aki véletlenül mindig éppen ott volt, ahol képeknek kellett készülniük; az önkifejezés és az alkalmazott fotográfia műfaji különbözőségeiről; egy majdnem MTI-s karrierről, és arról, hogy egy fotóm lehet, hogy járt a világűrben is.


Lendületet kap a délelőtt. Van történet, tanulság, humor és érzelmi csúcspont is. Jó benne lenni. Aggodalmam szinte teljesen szertefoszlik, a hallgatók aggodalma pedig még nem éri el a mérhető szintet, így mindenki egyszerre boldog.





Judit következik, aki először más fotósok munkáin, majd saját projektjein keresztül mesél a nézőpontválasztás, más nézőpontba helyezkedés, a perspektíva-változtatások szükségszerűségéről és fontosságáról. Nagyítás című esszéje remekül mesél a külső szemlélődőként jelenlévő és a történésekbe érzelmileg is bevonódó fotográfusi szerepkörökről, Együtt kerekebb anyaga pedig jó példákkal szolgál egy téma többféle megközelítésének lehetőségeiről.


Gábor egyéniben már nem jut szóhoz; elérkezik az idő, hogy a táborozók kipróbálják magukat pár embermódos helyzetben. Az előadók megnyugodnak, a táborozók aggodalma viszont kezd fokozódni.


A feladatokat Kövesdiné Panyi Antónia, a faluház vezetője ismerteti Fotó: Zsirai Tibor

Az eredeti elképelés az, hogy minden résztvevő egyénileg old meg egy-egy riportos feladatot, de látva a kétségbeesést egyesek szemében, hagyjuk, hogy párban dolgozzanak, és együtt keressék fel a rájuk kiosztott személyeket.


A feladat egyszerű: egy-egy nevet húznak egy kalapból, felkeresik otthonában, munkahelyén az adott illetőt, beszélgetnek vele, képeket készítenek róla, majd a tapasztalataikat, élményeket egy esszében foglalják össze a többiek számára.

A feladat egyszerű, mert a riportalanyok tudnak a fotósok érkezéséről, házigazdánk, Kövesdiné Panyi Antónia kapcsolatrendszerének és falubeli népszerűségének köszönhetően pedig pozitívan is állnak a feladathoz, mégis nagy az izgalom.

Három főnek nem marad párja, így őket mi kísérjük el.


Látogatás a tavaknál Fotó: Ruprech Judit

A tógazda Fotó: Balázs-Fülöp Emese

Molnár Dávid a helyi plébánossal tart a délután folyamán Fotó: Zsirai Tibor

Csinát Lajos fafaragó portréja Fotó: Polgári Péter

Bormustra a Hegy Nagy Öregjénél Fotó: Szellő Gábor

Fehérné Somogyi Ildikó portréja Fotó: Tüske Dóra


Nemes Roland portréja Fotó: Ujhelyi Zsolt


Estére mindenki megnyugszik egy kicsit. Élményekkel és képekkel térnek vissza a faluból. A hangulat igazán családias. Fát hozunk a tűzre, teát főzünk, a lányok a konyhában szorgoskodnak. Gábor pótolja még az elmaradt előadást. Egy egész éves projektjéről beszél. Közösen is meglátogatjuk a kocsmát, ahol az előző esti buli nyomai már alig látszanak.


Esti lazítás Fotó: Zsirai Tibor

Hívom a menyasszonyt, de nem veszi fel. Kicsit sajnálom, de érthető. Élete nagy napja. Sok boldogságot neki!



Vasárnap


Reggel riportos feladattal kezd mindenki. Házigazdánk segítségével neveket sorsolunk, akikhez a táborozóknak el kell látogatniuk – reggeli után, de még a mise előtt.


A táborozók nem tudják, de minden riportalany a Honi egyesület tagja, többnyire egyedül élő, idős hölgy. Mindannyian odavannak a látogatókért.

Mivel az egyik alany meglehetősen messze lakik, az egyik táborozót, Ujhelyi Zsoltot kiviszem az adott címre. Vendéglátónk Margit néni. Linzert süt, kávéval és likőrökkel is megvendégelne, de egyikünk se iszik, ezért – kissé furcsállva a helyzetet, de nem akadva fenn a dolgokon – egy-egy csésze teával kínál bennünket.




Hamar megtalálják Zsolttal a közös hangot. Egyedüllétről és vesztségekről beszélgetnek, közben szóba kerülnek a hétköznapok is: a csak látogatóba érkező gyerekek, a házszentelő alkalmak Feri atyával, egy különleges fellépés a Nemzeti Színházban.


Megüti a fülem egy fél mondat: böngészek a neten, meg játszok a gépen.

Megkérem Margit nénit, mutasson ebből is valamit, mert engem a játékos énje érdekel, és lehet, hogy én egy ilyen képet szeretnék készíteni róla. Nem kell többször mondani, indítja is a számítógépet (Superman-es egérpaddal), és már gyűjti is a csillagokat, építi a pályavégi jutalmakból a puzzle-t, magyarázza a pontrendszert, mutatja, hogy kell kiikszelni a reklámokat. A nyelve hegye az alsó ajkához szorul, a szeme összeszűkül, és ujjong, mint egy kisgyerek, mikor mérföldkövet ér el.


Zsolt is elkészíti a saját képet. Az ő képe a fényekről szól. Margit néni ül az ablak mellett, egyedül van, egyesen a kamerába néz. Mesélünk.


Margit néni Fotó: Ujhelyi Zsolt

Sajnáljuk, hogy mennünk kell. Ő is sajnálja. Az útra azért csomagol süteményt. Úgy gondoljuk, a linzerünk nagy sikert arat majd a többiek körében, de visszatérve meggyespite, pizza, lekvárok és befőttek hada vár bennünket.

Élményekből sincs hiány.


"Közvetlen, barátságos, vendégszerető. Kedvesen megkínált az unokája titkos csokis kosarából."

- mondja Simon-Nagy Szilvia Cini néniről.


Cini néni Fotó: Simon-Nagy Szilvia

A többiek is édességgel és élményekkel megrakottan térnek vissza.


Kati néni Fotó: Balázs-Fülöp Emese

Marika néni portréja Fotó: Tóth Bernadett

Margit néni Fotó: Tüske Dóra

A helytörténeti gyűjtemény közös megtekintését követően átsétálunk a templomba. A mise végére érkezünk.

A hívek kevesen vannak, szinte elvesznek a hatalmas térben. Az atya szépen beszél, nem kapkodja el az istentiszteletet.


"Érdekes ez az íjászat... egyvelege ez a sportnak és a hagyománynak, és mint olyan, tükrözi a világról alkotott képünket is. Galambos Ferenc plébánosét is. A lényegre figyel és aktualizálja a hagyományt. Ha jobban belegondolok, talán nem is meglepő, hogy éppen a plébánostól hallok ilyesmit…"

- emlékezik vissza Molnár Dávid, aki előző nap a plébánossal töltötte a múlt délutánt.


Az íjász pap Fotó: Molnár Dávid

Mikor a szertartás véget ér, az atya fejlámpát húz (párat kioszt a táborozóknak is), majd elindulunk a toronytúrára.


Falutörténet a magasban Fotó: Zsirai Tibor

Messzire ellátni a toronyból Fotó: Zsirai Tbor

Történelemóra keveredik parkour show-val, a bátrabbak a padlást is bejárhatják vele, ahol is rálelünk egy titokzatos (szerintem igazi boszorkány)seprűre.


A padlás Fotó: Zsirai Tibor

Az ismét jóízű ebédet követően beszélgetünk még. Páran ízelítőt adnak a hétvégi képekből, összefoglalják a táborral kapcsolatos tapasztalataikat.

Sokakban fogalmazódik meg ugyanaz a gondolat: az efféle történetmeséléshez a technika ismeretén túl nagy rutin és bátorság is szükséges; meg egyfajta érzékenység is, ami muszáj, hogy túlmutasson az általános érdeklődésen.

Jó hallani, hogy senki nem ítéli haszontalannak az együtt töltött hétvégét. Még jobb, hogy páran azt mondják, gátakat oldottak fel bennük a gyakorlatok, s hogy megint mások új stílusokkal is kísérleteznének a közeljövőben. Ottófi József a Hegy Nagy Öregjénél, Tibi papánál tett látogatásáról mesél:


Sehona Tibor portréja Fotó: Ottófi József

"Mesélik róla, egyszer egy épp elárvult telken is végigmetszette a szőlőt, mert: a szőlő nem maradhat metszetlen."

"A pince kulcsát könnyű megkeresni, ha egy kicsit nagyobb a többinél" Fotó: Ottófi József"

A kaland természetesen itt nem ér véget. Válogatás, esszéépítés, véleményezés, újragondolás követi az eddigieket – immár más-más településen, online tartva a kapcsolatot.


Csoportkép Fotó:Zsirai Tibor

Ilyen volt az I. Embermód Alkotótábor. Egyetlen szemszögből. Hogy a többiek hogyan élték meg? Megtudhatjátok, ha ellátogattok 2022 tavaszán Mesztegnyőre, ahol kiállítás keretein belül mutatjuk be közös tapasztalatainkat.



A program a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg.