Search
  • Szeifer Csaba

Az érzékenyítés bármilyen formája, amire ma leginkább szükségünk lenne

- Miben segíthet az irodalomterápia? –


Csorba-Simon Eszter hosszú éveken át járt Pécsett a Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetébe irodalomterápiás foglalkozásokat tartani. Még hallgatóként, saját elhatározásból fogott hozzá, majd nyolc éven át - miközben megszerezte szakképesítését is - egy könnyűnek egyáltalán nem mondható közegben tapasztalta meg, miként is hívható segítségül a szöveg a bezártság, a lelki problémák oldására, a mentális állapot javítására. Az irodalomterapeuta szakemberrel arról is beszélgettünk, hogy különböző csoportoknak, korosztályoknak miben segíthet az olvasott szöveg, illetve, hogy napjaink társadalmát milyen önismereti csoportba kellene beíratni.


Nem hétköznapi történet, hogy egy egyetemi hallgató saját elhatározásból, egy ilyen nehéz környezetben kezd tapasztalatokat gyűjteni tanulmányaihoz, illetve későbbi szakmájához.


Igen, ezt mások is említették már. Még könyvtáros egyetemi hallgatóként találkoztam egy kurzuson az irodalomterápiával, majd kicsivel később felkerestem a pécsi Fiatalkorúak Büntetés-Végrehajtási Intézetét azzal, hogy szeretnék csoportfoglalkozásokat tartani. Ez 2012-ben volt. Elmondtam, hogy kezdő vagyok, nincs igazán tapasztalatom. Meglepődtem, hogy bizalommal fogadtak, és esélyt adtak nekem. Nyolc évig, egészen a 2020-as év első karantén-időszakáig jártam az intézménybe.


Mennyire volt kimondva a kiscsoportos foglalkozások alatt, hogy ez most irodalom- vagy biblioterápia?


Nem igazán. Egyszerűen csak szövegeket olvastunk a fiatalokkal, beszélgettünk. Aztán nagyjából az első fél év után láttam, hogy van eredménye. Kaptam visszajelzéseket, amik megerősítettek a tevékenységemben. Az állandó jelenléthez természetesen ki kellett építeni a bizalmat, meg kellett ismerni az intézet belső hierarchiáit, a benti szokásokat. A fiatalok sokszor feszegették a határokat a foglalkozásokon, de a fokozatosan megtanultam, hogyan oldjam a konfliktusokat - ebben a humor nagyon sokat segített.


Csorba-Simon Eszter - Fotó: Ruprech Judit

A könyvek, illetve a szövegek miként működnek a csoportmunka közben?


A büntetés-végrehajtási intézetben a szövegekhez kapcsolódó beszélgetések sokszor szóltak arról, hogy a bekerüléskor milyen traumákat éltek át a fiatalok. Sokaknak jelentett megkönnyebbülést, hogy végre beszélhettek erről. Voltak a fiatalok között, akik javítóintézetből érkeztek, és akiknek már oda bekerülni is trauma volt. Vannak ugyan pszichológusok, bármilyen lelkiismeretesek is, egyszerűen nincs idő arra, hogy mindenkivel a kellő mértékben tudjanak foglalkozni. A szövegekkel való közös munkánk így valóban terápiás jellegű volt. Sokszor a legegyszerűbb kommunikáció, egy kérdés is sokat tudott segíteni. Volt olyan fiatal, akitől a 16 éve alatt egyszer sem kérdezték meg, hogy hogyan érzi magát. Én megkérdeztem. Visszakérdezett, hogy ezt hogy értem. A benti fiatalok között nagyon magas a funkcionális analfabétizmus, ezért nagyobb figyelmet kell fordítani a szövegek és a szavak értelmezésére. Sok a hiperaktív vagy viselkedésproblémás gyerek, nehezen lehet őket sokáig lekötni, ezért szerettem verseket használni. Persze vannak kivételek, nagyon sok olyan fiúval is találkoztam, akik nagyon értelmesek, és ha máshova születnek, teljesen más irányt vesz az életük. Azt is el kellett fogadnom, hogy nem lehet mindenki segíteni, talán ez volt a legnehezebb számomra.


Mennyiben más egy ilyen alkalom, mint mondjuk egy irodalomóra valamelyik iskolában?


Nem magát a szöveget elemezzük, nem is tanuljuk meg a verset. Nem az a fontos, hogy mire gondolt a szerző, hanem hogy ők mire gondolnak, mit éreznek a szöveg olvasása közben. A felhasznált szövegek beszélgetéseket indítottak el. Sokszor dalszövegeket, rétegzenéhez tartozó rapszövegeket dolgoztunk fel, amelyek nem közismertek, de a bent élők körében nagyon kedveltek. Ezek a beszélgetések arra is jók voltak, hogy a fiatalok megértsék: a szövegek kapcsán megjelenő különböző vélemények mindenki részéről érvényesek lehetnek, és hogy ezekben a véleményekben akár találhatnak közös pontokat is. A fiatalok azt is megértették, megtanulták, hogy mit jelent vitázni egy dalszövegről, ami valakinek a magányról szólt, másnak pedig a szerelemről vagy épp a szakításról.


Csorba-Simon Eszter - Fotó: Ruprech Judit

Az évek során összegyűjtött irodalomterápiás tapasztalatokat más közegben is lehet kamatoztatni?


A csoportos, fiatalokkal való munkát nevelő-és lakásotthonokban, kistelepülési iskolákban is folytattam, illetve szerveztem felnőtteknek, férfiaknak, nőknek, időseknek is csoportokat. A Covid alatt pedig online csoportokat is indítottam, amelyekre csak nők jelentkeztek. Számomra fontos megállapítás volt, hogy a mostani fiatalok nehezen tudják megélni és kifejezni az érzelmeiket. Az egyik vidéki iskolában egy bemutatkozásra szánt szöveg elolvasása után az egyik kislány a nagypapája haláláról kezdett mesélni nagyjából tíz perc után. Minden bizonnyal nem tudott korábban senkinek beszélni erről és a közösen olvasott szöveg elindított benne valamit. Azt tapasztalom, nálunk a halálról beszélni leginkább tabu, általában ez nincs is feloldva a családon belül, ahogy a gyász folyamata sem. A gyerekeknél pedig fokozottabb kellene erre figyelni, hogy kezelni tudjuk ezt a helyzetet és a trauma ne hagyjon nyomot az egész életükön. Ez különösen fontos lenne most is, hiszen a járványidőszakban egy-egy családtag elvesztése sokakat érintett. A közösen olvasott szövegek ebben is segítenek.


Miként válogatja ki a szövegeket, amelyeket a foglalkozásokon használ?


Tudatosan gyűjtöm és félrerakom azokat, amelyek valamiért felkeltik az érdeklődésem. A könyvesboltokban például gyakran megnézem a versesköteteket, és ha számomra ismeretlen is a szerző, de a versei megfognak, akkor meg is veszem.


Említene egy konkrét példát?


Áfra János Félreértések kicsiny tára című verse például szerintem a kommunikációról, a köztünk lévő folytonos elbeszélésekről szól. Arról, hogy miként értjük félre egymást, és hányféleképpen tehetünk ellene. Ezt a különböző csoportokban is használjuk például párkapcsolati témák kapcsán, szülő-gyerek viszonylatban, például arról beszélgetünk arról, hogy a szülők mit értenek félre bennünk, és fordítva. De a már említett dalszövegek is fontosak. Ezek ugyanis felolvasva, zene nélkül, ugyanúgy hatnak, mint egy-egy vers.


De valóban segíthetnek is nekünk?


Az olvasás, a különböző szövegek egyértelműen tudnak segíteni a mentális állapotunkon, sokan tapasztalhatták meg ezt az elmúlt másfél évben is, amikor rengetegen érezhették magukat bezárva. Ezt az érzést a könyvek, az olvasott szövegek tudják oldani. A fiatalkorúak börtönében végzett munkám során ezt a tapasztalatot már megéltem, így ezek a tanulási helyzetek ismerősek voltak számomra. És könyvtárosként azt is láttam, hogy a karantén-időszakban milyen fokozott igény volt a könyvekre az olvasók részéről.


Úgy tudom, az irodalomterápiát a művészetterápiával is ötvözte már. A kettő minként működik együtt?


Igen, tettem rá több kísérletet. Pécsett indítottunk egy másik szakemberrel foglalkozásokat, ahol az egyik csoportban a Frida Kahlo életét feldolgozó Frida Füveskönyve kapcsán beszélgettünk a szövegekről a foglalkozás egyik felében, míg a másikban festettek csoport résztvevői. De volt már példa arra is, hogy egy önismereti csoportban a nők gyermekvállalása témájában olyan résztvevőkkel dolgoztunk, akik még nem tudják, hogy akarnak-e gyereket vagy különböző okokból nem lehet gyermekük. A csoportba kifejezetten női szerzőktől vittem szövegeket, olyanokat, amelyek a gyermektelenséggel, az anyasággal vagy a veszteséggel foglalkoztak. Ebben a csoportban is sokat foglalkoztunk a trauma- és a gyászfeldolgozással.


Csorba-Simon Eszter - Fotó: Ruprech Judit

Ha lenne rá lehetőség, a magyar társadalomnak milyen csoportba kellene most beiratkoznia, hogy jelenlegi lelkiállapotán javítani tudjon?


Egy olyanba, amelynek témája az érzékenyítés bármilyen formája. Olyan hétköznapi témákat kellene kibeszélnünk, amelyek nap mint nap jönnek velünk szembe és kettéosztják a társadalmat. Jó lenne, ha mindenki világosan értené: ha két vélemény van, az nem feltétlenül baj. Emellett jó lenne fejleszteni a vitakultúrát is, akár irodalomterápiás módszerekkel. És ebben az elképzelt csoportban arról is szó eshetne, miként tudatosítsuk azt, hogy a másik fél igazsága is valid lehet, és ezt fogadjuk el. Legyen lehetőség arra, hogy meghallgassuk és megismerjük a másik oldal, a másik fél véleményét. Ehhez persze magas szintű érzelmi intelligencia kellene, de úgy vélem, ezt is lehet fejleszteni. Egy nyitottabb társadalomban egy ilyen csoportra nyilván kevésbé lenne szükség.