- Embermód
Káosz, kínlódás, fejlődés – ez maga 2020
Berkesi Ágota Mirjam 366plusz/mínusz sorozata igazi 2020-as történet. A félig készen befejezett státuszba került anyag őszintén, nem egyszer kíméletlen tárgyilagosággal tárja elénk az „új módi” hétköznapjainkra gyakorolt hatásait. E heti válogatásunkban ebből az anyagból szemezgetünk, miközben megismerkedhettek magával az alkotóval, és komor, a szorongások közepette is a szépet kutató látásmódjával.
Mióta, kinek és miért fotózol?
Nem tudom eldönteni, hogy kinek fotózom. Nem egyértelműen magamnak, de azt sem mondhatom, hogy kizárólag a közönségnek. Maga a fotózás számomra a „flow”-ba kerülés útja. A képek annak melléktermékei.
A folyamatot vagy a végeredményt tartod többre?
Jobban érzem magam, míg létrehozom a képet, mint azután, hogy elkészült. Addigra már kissé érdektelen számomra az egész. Azokat a képeimet szeretem igazán, amikért az elkészültük után is tudok lelkesedni – de nagyon-nagyon-nagyon kevés ilyen van.
Mióta készítesz képeket?
A főiskolán főként kredit szaporítás céljából vettem fel a digitális fotózás tárgyat, és sikeresen el is végeztem – egy filmes kompakttal. A szobatársaim voltak a „nagy fotósok” a környezetemben. Piszkosul irigyeltem őket – persze pozitív értelemben –, hogy nekik micsoda csoda masinájuk van, nekem meg milyen kis „nyomi”. A vakum is döglött volt, ezért kevés fényben csak akkor exponáltam, amikor Zsuzsi vakuzott.
Aztán jött némi szünet, majd megtörtént a csoda: végre nekem is lett egy digitális szappantartóm. Minden középre volt komponálva, a téma „kiborult” a képről, de iszonyatosan élveztem a dolgot! Felgyorsult minden: egy bridge segített felfedezni a manuális mód izgalmait, aztán gyorsan fel is váltotta a DSLR korszak.
Nem most kezdted.
Nem. Néha olyan, mintha mindig fotóztam volna; bár ez a képeimen nem mindig látszik meg. A digitális korszak számomra körülbelül nyolc éve kezdődött. Ennek ellenére csak négy-öt éve fotózok „tudatosan”. Rémisztően hangzik, hogy legalább négy évig ész nélkül nyomkodtam az expógombot, de ez van. Ami addig jónak volt tekinthető, az mind a véletlen műve volt.
Most már képekben látok. Formák léteznek és azok kompozíciói.
Ha nem egy, hanem legalább 5 indokot kellene mondanod, hogy miért vágtál bele a 366+- sorozatba, milyen indokok lennének azok?
Erre egy szó van: kihívás. Plusz négy szó, hogy meglegyen az öt: gyakorlás, fejlődés, türelem, kitartás.
Egyébként, mivel ismertem magam annyira, hogy tudtam, egy ekkora kihívás nagy falat lesz, nem voltak plusz szabályaim. Azzal fotózok, amivel tudok (mobil vagy fényképező), és ha gond van, akkor „nem erőszak a disznótor”.
Követte a környezeted a projektet? Kaptál visszajelzéseket?
Követték, igen. Sokan nem értették, miért vannak számok a képek mellett – de ők nem is fotósok voltak. Körülbelül három hónap múlva kérdeztek rá, hogy minek számozok. Akik tudták, miről van szó, drukkoltak nekem.
Alapvetően, az év fele azért – így vagy úgy – megvolt. Magamat is megleptem. Lehet, hogy az alap hozzáállással volt a gond. Tudtam, nagyon kevés az esély, hogy én ezt végigviszem. Most jobban bízom magamban.
Menny kép került végül a mappába?
235.
Mikor volt az első alkalom, hogy a nap végén nem volt kép? Milyen érzés volt nem posztolni?
Április közepe felé fordult elő talán először, hogy megvolt a kép, de elfelejtettem feltölteni. Először zavart, aztán egyre többet fordult elő, így elengedtem a dolgot. Az ok az volt, hogy hazaértem és egyszerűen eldőltem, mint a zsák. Közművelődési szakember vagyok a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központban. A szakmai feladatok mellett, hetes bontásban hordtuk az ebédet. Ilyenkor hét napból hetet dolgoztunk, és egy idő után hulla fáradt voltam. Igazából már semmi sem érdekelt, olyan voltam, mint egy robot. Augusztusban volt először több napos szünet két kép között, ez a szakaszosság általánossá vált, majd október 2-án befejeztem a projektet. Mivel a folyamatos csúszásokhoz már hozzászoktam, nem zavart, hogy vége van. Kicsit talán fel is szabadultam a nyomás alól. Legalább egy kényszert ki tudtam iktatni az életemből.
Volt mit?
Nem csak a projekt merített ki, hanem maga a 2020-as év. Teljesen felborult az életem. Számomra nem volt leállás, és nem attól szenvedtem, hogy be vagyok zárva és nem csinálok semmit, hanem attól, hogy folyamatos készenlétben vagyok és nem tudok feltöltődni. Kihasználtnak és elhasználtnak éreztem magam. Kb. 5-6 „kötelezvényem" volt egyszerre. Valamitől meg kellett szabadulnom, és ez volt az egyetlen, amit le tudtam tenni. Azt hiszem, így lázadtam a kialakult helyzet ellen.
Mi volt a gond?
A legnagyobb gond az volt, hogy nem tudtam magamnak megfelelni, sem minőségileg, sem témailag. Rutinná vált az egész, ami elnyomta a kreativitást, és unalomba fulladt a történet. Ha nem vagyok annyira magam alatt, valószínűleg más lesz a vége.
Mindezek ellenére születtek képek, amikre büszke vagy?
Mindegyik kép közel áll hozzám. (Mondjuk a szétszedett Yoda annyira nem). A Villa, a kacsa a patakban, a kék ruhás nő (Ildi kollégám), apám szobra a bodobácsokkal. Nem tudok kiemelni egy pontot, hogy „ez azért kedvenc, mert…”.
Kötődök hozzájuk, mert mind egy-egy darab belőlem. Az a legnagyobb eredmény, hogy idáig eljutottam.
Ha egy író nálad keresne inspirációt, melyik képed adnád át neki egy kis történettel kísérve, amit szerinted tényleg érdemes lenne megírni?
A korcsolyák az ablakban. Március 30-án fotóztam Kaposváron, a vasúttal szemben, a Spar felé vezető átjáróban. Hogy került oda 1,5 pár korcsolya? A környék is elég lerobbant, az ott hesszelő emberek is. Ebből tuti ki lehet hozni valamit…
Vagy a kidobott hintaló. Amúgy is közel állnak a szívemhez a lovak. Valódi nincs, de van egy plüssöm. Most karácsonykor múlt 35 éves (én meg augusztusban). A szívem szakadt meg a hintalóért a Cseri úton. De elárvult játékokról már ismerünk történeteket, úgyhogy inkább a korcsolyákat az ablakban.
Mi lenne az a három szó, ami szerinted leginkább jellemzi az anyagot?
Az egészet? Káosz, kínlódás, fejlődés. Ha csak a válogatást nézzük: ez maga 2020. A felmosó (Ivan Iljics halála) meg én vagyok, úgy június környékén.
És mit szeretnél: mi legyen az a három szó, ami másoknak eszébe jut, ha jellemezni próbálja az anyagod?
És azt szeretném, ha mindenkinek más lenne ez a három szó. Azt is szeretném, ha esetleg valaki meg is írná nekem ezt a három szót. (De ez egy álom; a visszajelzés hiánya is belejátszott a bukásba.)
Mit adott neked a sorozat? Mit vett el?
Rengeteget tanultam, főleg magamról. Valamennyit fejlődtem a fotózásban is. Bátrabb vagyok képkidolgozás szempontjából. Sokkal durvábban nyúlok bele egyes képekbe. De az még mindig maradt, hogy többre becsülöm a fényképezőgép termékét, mint az okos telefonét. A mobilos képeket szívfájdalom nélkül tudom rommá szerkeszteni.
Számomra 2020 inkább adott, és szerencsére csak olyat vett el, amire nem volt szükségem. Mondjuk, amit adott, annak is ára volt. Megtudtam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt gondoltam. Azt is megtudtam, hogy kitartóbb vagyok, néha le tudom magam győzni. És ha még dolgozom magamon „kicsit”, legyőzhetetlenné is válhatok.
Ezért kezdek bele újra.
Van-e különbség koncepcióban a 2020-as és a 2021-es projekt között?
Nem lesz könnyebb 2021. sem; nem áltatom magam. Ugyanazzal a szabadsággal, de a tavalyihoz képest megerősödve vágok neki. A kényszer nagyon jó tanítómester. Ezt tanultam 2020-ban.