Komplementer*

* (egymást) kiegészítő.

Katona Krisztinával és Gacza Gáborral először május végén találkoztam Kaposváron, ahol a Kriszta által vezetett Murál Morál Egyesület közösségi művészeti képzést tartott, melyet Az Emberség Erejével Alapítvány támogatott. A résztvevők saját élményeken keresztül ismerkedtek meg olyan egyszerű vizuális művészeti eszközökkel, amelyeket közösségfejlesztő munkájuk során alkalmazhatnak.

A szünetekben jót beszélgettünk a legkülönbözőbb témákról a nem formális és informális oktatáson át az önellátó életmódig. Magával ragadott a foglalkozás légköre is, ahogy a péntek reggel idegenként érkező színes társaság a nap végére vidám csapattá olvadt össze. Motoszkált bennem, hogy szeretném jobban megismerni őket. Szeptember elején kerestem fel a párt újra. Egy finom ebéd elkészítése és elfogyasztása közben meséltek magukról, a Murál Morálról, és a falusi létről.

A Murál Morál Csoport 2007-ben alakult, és 2010-ben vált egyesületté. Közösségfejlesztő, közösségi művészeti módszerekkel támogatják az alulról szerveződő, demokratikus csoportokat. A festős, mozgásos, színházi technikákat is felvonultató módszer nagyon jól működik olyan közösségek – például hátrányos helyzetű fiatalok – esetében, ahol a hagyományos (írott, verbális) kommunikációs csatornák alkalmazása sokszor nehézséget okoz. Kriszta Nicaraguában ismerkedett meg a közösségi falfestés módszerével. A közép-amerikai ifjúsági cserére egy szerencsés hívásnak köszönhetően keveredett, előtte nem is gondolta, hogy valaha vizuális művészetekkel és hátrányos helyzetű csoportokkal fog foglalkozni. Az egyesület nevében a murál a falfestményre, a morál pedig szellemiségükre utal: egymás kölcsönös tiszteletére, a bevonódásra, a párbeszédre, melyek segítségével az adott közösség tehet egy lépést az önkifejezés, megerősödés, érdekérvényesítés irányába.

A pár tavasszal ismerkedett meg. Gábor gyakorlatilag azonnal bevonódott a murálos projektekbe, határozott, nyugodt természete, Kriszta szavaival élve „férfi energiája” nagy segítség a fiatalokkal való munkában, a konfliktusok kezelésében. Kriszta július elején döntött úgy, hogy Gáborhoz költözik Kölkedre. Ez nem csak lakhely, hanem életmód változtatást is jelent: reggelente kakaskukorékolásra ébredni, tojást gyűjteni, állatokat ellátni és vezetékes víz híján kútvízzel mosakodni nem magától értetődő 23 évnyi pécsi lét után. Gábor családja majdnem teljesen önellátó, a kertjükben minden megterem, baromfit, nyulakat, disznókat tartanak. A felesleget nem csak értékesítik, hanem gyakran cserélik is, és a családnak nincs gondja élelmiszerre. Krisztának, aki korán elköltözött otthonról, újszerű élmény befogadni, hogy nem egyedül gondoskodik magáról. Pécshez képest a kulturális lehetőségek is szűkösebbek, viszont közelebb érzi magát a természethez.

Gábor Bécsben élt és dolgozott tíz évig, majd a városi lét embertelensége után visszavágyott gyökereihez, nyugalomba, a természet közelségébe, így talált rá az egykori halászfaluban található parasztházra. Fordítói munkáihoz tökéletes volt az elszigeteltség, és a minimalista körülmények sem zavarták. Kriszta nevetve jegyzi meg, hogy Gábor gyakorlatilag egész nyáron ingyen „táboroztatta”, hiszen a körülmények az egész életében nagyon kedvelt nomád táborok hangulatára emlékeztetnek. A pár egyébként házkeresésben van, komfortosabb lakot szeretnének. Az udvart most Pajtival, az okos és ragaszkodó puli-pumi keverékkel, és Kandúrral, a világos cicával osztják meg. A sertéseket - Peppát, Kamillát, és Malacot - is nevükön szólítják, szeretettel, szinte családtagként kezelik. Kérdezem is Krisztát, mi lesz, amikor le kell vágni őket? Bár hamar alkalmazkodott a falusi léthez, ezt még nehezen képzeli el.

A saját zöldségekből, bográcsban főtt ebéd közben mesélnek a kölkedi gyerekekkel végzett munkáról is. A buszmegálló falát festették ki. Nem csak színes és vidám lett, hanem róluk is szól: az összegyúrt egyéni ötletekről, a közösen megoldott problémákról, a különböző háttérrel rendelkező, korábban egymást elkerülő gyerekek között született barátságról. Az ő falu(ju)król.

Fotók és szöveg: Ruprech Judit