Search
  • Zsirai Tibor

NAGYATÁD NIGHTMARE 25 – A kollektív mese ereje

Updated: Dec 23, 2020

„Tegnap ért véget Nagyatádon a szerepjátszók háromnapos országos találkozója. A Nagyatádi Rémálom néven megrendezett vetélkedőt a Szabadság vándorai nevű helyi szerepjátszó klub szervezte. Az ország különböző részéből érkezett hatvan fiatal éjszakai, ötórás live-versenyét csaknem hibátlan teljesítménnyel a soproniak nyerték meg. A nagyatádiak azt tervezik, jövőre is megtartják a találkozót. (Nem így lett! -a szerk.)” Somogyi Hírlap 1995. július 25. kedd


25 év. Nagy idő. Mégis, ha visszagondolunk azokra a - közösen is „elmulatott” - 90-es évekre, legalább egyszer mindannyiunkban felidéződik a rettegett nazgûlok, tűzokádó balrogok, emberbőrbe kötött varázskönyvek, rúnázott pallosok képe. Izmos barbárok, görbeorrú tolvajok és elszánt harcospapok történetei, a Kaland Játék Kockázat könyvek és az éjszakába nyúló szerepjáték estek kora. A kastélyromok közti fogócskák, csonkig égő gyertyák, lehorzsolt térdek, másolt kazetták, fénymásolt szabálykönyvek, karakterlapok és lapozgatós könyvek non-PC, mégis végtelenül szelíd emléke.


Gyerekek voltunk. Szerepjátékosok.

25 év telt el immár az utolsó közös kaland óta. 25 év „gyakás” és „tápolás” nélkül. Anélkül, hogy megdobtuk volna kockával is, ami alapból is megvolt. Hogy tapasztalati pontot adtunk volna magunknak olyasmiért is, amitől valójában csak sérültünk. Akkor, ott, ’95-ben lezárult egy korszak. Olyan hirtelen valószerűtlenséggel, hogy néha az az érzésem: lehet, meg sem történt, talán képzeltük az egészet.


Az idővel egyre bővülő kínálattal, a felnőttlét előnyeivel (és persze problémáival), az internet térnyerésével hirtelen vált elérhetővé minden és a sok hozzánk hasonlóval együtt, mi is az egészet akartunk. Elmaradtak az összejövetelek. Felosztottuk a napjainkat, örültünk a jobbnál jobb könyveknek, filmeknek, zenéknek, játékoknak… később sorozatoknak. Faltuk mások álmait, mintha nem lenne holnap és elfeledkeztünk róla, hogy mi is hozzátegyünk a meséhez – hiszen annyira jól csinálták mások…


25 éve még gyerekek voltunk.

Színpad híján az asztal körül, a temető salétromvirágos falának dőlve, takarókba burkolódzva, szotyihéjat köpködve, országos találkozókra utazva, a vonatra várva szőttük elképesztő történeteinket jó és gonosz örök küzdelméről, hősies ütközetekről, mágiával átitatott erdőkön és hegycsúcsokon át ívelő kalandokról. Egyszerre voltunk szereplői és teremtői saját mítoszainknak: alászálltunk Mordor iszonyatos bányáiba, halhatatlan vérivóként bolyongtunk az antik Rómában, gyilkos fenevadként óvtuk a természetet a multinacionális cégek technokrata szörnyeitől.


Amit kigondoltunk, megtörtént. Amitől megijedtünk, egyetlen mondattal semmisítettünk meg és máris új kalandba kezdtünk. Rajongtunk a démonokért, de - a közhiedelemmel ellentétben – féltünk a Sátántól. Polcunkon tartottunk a Necronomicon-t, ám elborzadva hallgattuk barátunk elméleteit egy homokozóban „talált” macska hullájáról. Félelmeinket, szorongásainkat ördögi teremtményekbe töltöttük és mágiával felfegyverkezve űztük őket a párhuzamos síkok börtöneibe. Rettenthetetlen hősök voltunk, akikre szüksége volt a világnak. Akkor.


25 éve, hogy nem voltunk gyerekek.

Nem vagyunk „azok” a gyerekek. A legtöbbünk ennyi ideje nem is ült asztalhoz, nem öltötte magára kedvenc hőse jellemét. Ennyi ideje engedte el az interaktív mese világát. Kevésnek tűnt a feloldódáshoz a papír és a dobókocka. Csillogóbbak tűnt a világ egykori saját csillogásunknál.


Voltak persze maszkjaink a későbbiekben is. Konvencionálisabbak. Egészen komolyak, közepesen sikerültek. Olyanok is, melyek csak ideig-óráig segítettek a valóságba kapaszkodni, végül inkább még messzebb taszítottak minket a határozott éntudat és a felnőttlét ígéretétől…


Kevesünknek adatott meg azóta, hogy – akár csak egy-egy órára – ismét lebegő városok kalmárjai, kikezdhetetlen jellemű lovagok vagy csendes léptű elfek lehessünk. Hogy tét nélkül, mégis nagy elszántsággal, képzeletünk formálta, nemes entitásokká válhassunk. Újra analóg, egészen offline, nem a kifelé (ranglistákban, világversenyeken, coin- és skintrófeák erdejében), hanem csupán a befelé létezés (és az ott átélt élmények megosztásának) vágyától vezérelve.


Szubkultúránk szépen feloldódott a nagy mindenségben. Mert személyesen asztalhoz ülni, arra kellőképp készülni, a többiekkel egyeztetve egy komolyabb történetre hangolódni – sok idő.


Megváltozott a világ.

Ez nem volt jó. Persze, nem is volt rossz. Új szelekkel, új vizekre eveztünk már rég. Szinte mindannyian. Új platformokon kerestünk válaszokat, szórakozást, kielégülést, a létünket igazoló, a világban számunkra is helyet szorító igazodási pontokat.


De aztán megmozdult valami. Gyűrődés keletkezett az idő szövetén. Összeért 1995 és 2020.


Ott álltunk egy szombat délelőtt - szőrösen, kissé öregesen, tízoldalú kockákat morzsolgatva a zsebünkben - a Kulturális Központ parkolójába, elszántan a játékra. Szerepjátékra. Asztalira. A kollektív történetalkotás egyik legnagyszerűbb formájára. Újra közös meséket akartunk! Mert még emlékeztünk, milyen jó is volt az...


Asztalhoz ültek újra a Szabadság vándorai – ha maroknyian is – a mesélő karakterlapokat osztott és újra alkották egykori hőseiket. 25 év telt el, de ott folytattuk, ahol abbahagytuk.


Emelve a tétet, a többiek új játékosokat is hoztak a „felnőtt világból”. Tapasztalatlan játékosokat, egyszerre aggódó és kíváncsi tekintettel. Törpe harcos és erdőtünde kósza csatlakozott az ork- és dúnadán harcos, valamint a dorwini bárd gyermek szedett-vedett csapatához. Idegnek voltunk. Nem csak a játékban, a valódi életben is.



És ahogy az Utolsó Fogadó elnyelte a kalandorokat, úgy szippantotta be Középfölde az őket alakító játékosok elméjét. Kiszámíthatatlanná, mégis gyönyörűvé vált a világ, veszélyessé az éjszaka. Trollok raboltak friss húsnak gyerekeket és boszorkány prüszkölt, fújtatott, járta fekete macska képében a mocsárvilágot. A játékosok pedig próbáltak nem saját maguk lenni: okosabbak, erősebbek (netán ostobábbak) saját maguknál – ahogy azt játszott szerepük megkívánta. Megszűntek a valós kötődések, a személyes szimpátia vagy vélt sérelmek mentén kialakul távolságtartás. Tiszta helyzet volt, tiszta lapokkal. Újra tanultuk, kinél, meddig mehetünk el. Bátrabbak voltunk és kezdeményezőbbek, a véglegesség réme helyett pedig a felfedezés izgalma járt át minket minden egyes döntésünk nyomán.



Feszítettük a húrt, szinte szakadásig, a kocka pedig (a sors) ahelyett, hogy segítette volna vállalásaink teljesítését, folyamatosan ellenünk dolgozott. Négy óra kellett csak ahhoz, hogy elvállaljunk egy küldetést. Ellenfelet se láttunk még, de a csapat fele már félkómában hevert az istálló szalmájában. Botlottunk el pincelépcsőn, sebeztük egymást majdnem halálra bosszantásból a másikhoz vágott virágcseréppel, kerültünk kutyaszorítóba ártatlannak tűnő kiszólásaink miatt. De hátra senkit nem hagytunk! Vittük magunkkal rendületlenül saját sebesültjeinket, keresztül a Végzet Útján, vérszívó denevérek, mérges pókok, hallucinogén gombák erdején.



Akik nem jöttek el azokkal a játékban kegyetlenül elbántunk. Egyet kilapítottunk, egynek a csecsemő kiadását egy troll anyára bíztuk. Egyet hagytunk elrohadni egy hordó dorwini bor társaságában. Puffadt Pifu hulláját pedig egy ládában hordoztuk, hogy mindenki lássa, nem jó velünk ujjat húzni! Kicsináltuk őket, de olyan végtelen makacssággal és szeretettel, hogy ha ott lettek volna, önként vállalták volna a büntetést, amiért ezen a nagy napon távol maradtak. Nevettünk. De annyit és olyan erővel, hogy mindenünk fájt és nem tudtunk összefüggően beszélni…



Jó volt együtt lenni. Olyanokkal, akikkel egykor együtt voltunk gyerekek, és akikkel a jelenről szinte egész nap szót sem ejtettünk.


10 órán át tartott a csoda. Sötétedett, mire haza indultunk. Nem volt egy jó kaland. Csetlett-botlott, a történet. Nagyobb volt a hangsúly egymás leckéztetésén és bosszantásán, mint a csapatmunkán. Mégis, olyan mesét kaptunk, amit más rajtunk kívül soha el nem mesélhetett! Benne voltunk a kalandban. Gyerekek voltunk. Félelmeinket, szorongásainkat ördögi teremtményekbe töltöttük és mágiával felfegyverkezve űztük őket a párhuzamos síkok börtöneibe.


Rettenthetetlen hősök voltunk, akikre szüksége volt a világnak.

Fotó és szöveg: Zsirai Tibor