Hófelhők közt Szarajevóban

Visz a felvonó, bele a felhőbe. Úszunk a város fölött. Üres az összes kabin, én vagyok az első utas aznap. Két felhőfoszlány közt felragyog a nap. Fény, sebesség - gondolom. Álom és ébrenlét között, időzónán kívül vagyok. A hétköznapok rendje megszakadt, felülről szemlélem a várost, felülről látom önmagam.

Látom, hogy még fel sem kelt a nap, már lapátolják a havat a bazár utcáin. A lapátok fémes surrogása és a talpam alatt ropogó-kopogó szűz hó sajátos ritmussá olvad össze, ahogy haladok. A híd mellett állva nézegetem a kacsák és galambok nyomait. Egy csapat galamb felröppen, az egyik pont kitölti az ég üres foltját, majdnem tökéletes a kompozíció. Itt még a madarak is segítőkészek.

A kabin ablaka kicsit maszatos, ráadásul magenta árnyalatot ad a képnek, de ezzel most nem foglalkozom. A felvonó drótján varjú ül. Olyan peckesen, mintha övé lenne az egész fehér táj. Az övé. Az enyém. Öt napra enyém ez a város. Öt napra enyém a jövő is, amit elképzelek magamnak.

Hallom, ahogy a rézművesek utcáján kalapál a mester. Hetven éves, hatvan éve dolgozik a szakmában. Az edény a kezében éppen dupla ennyi idős. Néhány darabka hiányzik csak belőle. Restaurálás után kikerül a kirakatba, onnan viszi majd haza sokadik gazdája, talán ezúttal egy ismeretlen tájra. A mester kérdezi, honnan jöttem. Magyarországról hallva Budapestet említi. Tulajdonképpen mindegy is, de elmondom neki, hogy pécsi vagyok. Zavarba ejtően hosszan néz rám. Később rájövök, hogy emlékek közt kutat. Meg is találja a keresett szót: Harkány - mondja mosolyogva.

Látom a dombot a temetővel, látom, ahogy kapaszkodok felfelé a fagyott latyaktól síkos köveken. A fehér kopjafák erdejében egy faragott, piros virág sikít fel. „Love is watching someone die” – énekli a fejemben Ben Gibbard. A dombtetőre felérve a keresőbe pillantok: havas ágak keretezik be a szomszéd hegyoldal színes házait. Az előtér mementó: szétlőtt, elhagyott kastély tölti ki. Ha közelebb mennék, a szita-lyukakon át megelevenedne egy fontosabb történet, de én most a sajátom írom tovább.

Látom magam fentről, ahogy a busszal utazok a külvárosba. Majdnem lemaradok róla, a sofőr valamiért nem hajlandó jegyet adni. Csalódottan szállnék le, de valaki megfogja a karom, visszavisz, és ráparancsol a sofőrre, hogy igenis adjon nekem egy jegyet. Ugyanazt elmondom, mint korábban. Most kapok jegyet. Segítőm mellém ül. Beszélgetünk, pedig nehéz neki az angol. Annyi azért kiderül, hogy ápolónő. És, hogy biztos nem utálja a turistákat. Percekig rostokolunk egyhelyben. Teherautó állja el a sávot. „Isten hozott Boszniában” – legyint lemondó mosollyal új ismerősöm.

Odaérek, ahová indultam: hatalmas szocreál háztömbök lábában gyerekek szánkóznak. Két szürke óriás közt kilátszik a szomszédos domb, a tetején a minaretből szól a müezzin. Visszafelé a trafikban tudok jegyet venni, bár az alkalmazás a telefonomban 103-as „metrót” jelöl. Beszélgetünk a trafikossal, megmutatom neki a kijelzőn a „metrót”. Lemondó, széles mosollyal legyint: „Isten hozott Boszniában”.

Lefelé is én vagyok a felvonó egyetlen utasa. Kiérek a felhőből, a napfényben fürdő város látványa fogad. Látom a narancsra festett füstöt, orromban keveredik a szén és a ćevapi illata. Az enyémmel párhuzamos pályán üres kabinok száguldanak felfelé. Fény, sebesség. Magenta üvegükre ígéreteket simogat a reggel fénye. Öt napra enyém ez a város.