Zsirai Tibor
Szoba ajtó nélkül
Andi három fiú anyja, lelkében ezeregy, zsebkendőnyi szobával. Egy apró kis szobában lakik az anya, egyben a mindig csak játszani akaró kislány, egyben talán a vágyakkal teli nő. Akad benne szoba a testvérnek, a barátnak, a társnak, egy a lustán elnyújtózó, boldog egyedüllétnek… egy a boldogságnak, egy a segítőnek, egy a magánynak.
Ám van egy rettentő nagy szoba is ebben a lélek-házban. Egymagában nagyobb a lélek összes többi zegzugnál. Nagyobb, mint egybevéve a terasz, az udvar és a padlás. Ennek a szobának nincsen ajtaja. Sosem tudni, ég-e odabent a lámpa, nappal van-e vagy éjszaka. Soha, senki nem látta még a benne lévő tárgyakat. Nem tudni, hány lépés egyik fal a másiktól, milyen színek veszik körbe annak rejtőzködő lakóját.
Ebben a rettentő nagy, ajtó nélküli szobában él Álmos, Andi legkisebb fia. Önálló személyiség, ráutaltsága okán mégis Andival egy és ugyanaz. A saját szobájában él, ám ez a szoba nem hozzáépült Andi lélek-házához, hanem egyszerűen benne termett - elvéve szinte minden mástól az időt és a teret.
Álmos látszólag nem nagyon törődik ezzel az egésszel. Álmos nem iszik, nem beszél. Álmos autista.
E sorok Andiról, az ő hétköznapjairól szólnak, de közben nem tudnak nem szólni egyben a fiúról is. Rettentően bonyolult életközösség ez, mely nem működhet szigorú szabályok, monoton taktusok, végeláthatatlan ismétlődések nélkül. Életük ördögi körnek tetsző, rejtett iránnyal bíró spirál, melyben bármily hihetetlen, mindig akad hely örömnek, mosolynak, életigenlésnek és segítő szándéknak…
A következő pár kép ezen mikroközösség életébe enged villanásnyi bepillantást:
























Fotó és szöveg: Zsirai Tibor